November 3.
A második éjszakám így megint nem volt olyan pihentető, reggel kissé kedvetlenül készülődtem össze, de el kellett indulnom időben. Még tegnap este megneztem, honnan indul a hajó, és valószínűleg azért, mert este a kihalt kikötőt láttam, valahogy arra számítottam, hogy ma reggel is ugyanaz fog fogadni, igy eléggé meglepett a rengeteg ember és csomag látványa. Nyilván nem kis feltűnést keltettem a biciklivel, de az ott dolgozókat egyáltalán nem hozta ki a sodrából. Az összes táskát le kellett pakolni a bicikliről, arra súly alapján mondták egy árat, plusz a biciklit, a jegyekkel együtt 240 ringgitet (kb. 48 euró) kellett fizetnem. A csomagokat szépen felmatricázták, és ugyanúgy, mint a repülőn, és szem kézipoggyásszal szépen felcsattoghattam a hajora. Olcsó éppenséggel nem volt, és ezt majd visszafelé is ki kell fizetni, komolyan nem voltam benne biztos, hogy kell-e ez nekem, ennyi pénzért áthajózni Indonéziába, és valószínűleg minden ugyanolyan lesz, mint Malajziában. Mert végülis itt van a szomszédban!
Dumaiba érve nagyon hamar rájöttem, hogy itt egész más, mint Malajziában. Kösz! Zaj! Motorosok mindenhol! És mindennek a tetejébe folyamatosan szólongatnak, rám köszönnek. Nagyon zavarta a zaj, csak a legszükségesebb dolgokat akartam elintézni, pénzt felvenni, SIM kártyát venni, és enni, aztán menekülni a városból. Vettem fel pénzt, 900000 rúpia, ami nagyjából 45 eurónak felel meg. Nehezemre esik elképzelni, hogy valaha is meg tudom majd saccolni, mi mennyit ér ebben a pénznemben. Amikor külföldön vagyok, általában nem nagyon számolgatom az az árakat, felesleges az otthoniakhoz hasonlítgatni. Csak megfigyelem, hogy adott országban mennyi pénzért lehet egy adag kaját, vagy egy kávét kapni, és csak az ottani árakhoz képest nézem, hogy valami mennyire drága. Nagyon éhes voltam már, kerestem egy étkezdét, de ahogy oda akartam menni, leszorított pár faszi, hogy a hely zárva van, de üljek le hozzájuk, adnak kávét. Megkerdezték, hogy enni akartam volna-e, mondtam hogy igen, mire elém tettek egy tál sütit meg egy tál gyümölcsöt. Még talán egy órája sem vagyok az országban, de már kaptam valami gyümölcsöt, amit eddig soha életemben nem láttam. Kívülről kígyóbőrszerű pikkelyes héja van, belülről meg, hát nem tudom, nekem nem igazán ízlett. Csináltunk néhány szelfit, aztán gyorsan tovább álltam. Valamivel később útközben megint megálltam egy étkezdénél, mivel láttam, hogy ülnek a ház előtt. Bár szerintem igazából zárva volt a hely, de nagy örömmel fogadtak, az egyik lány konkrétan kirohant elém az utcára, amikor meglátott, és azonnal neki kellett állni fotózkodni. Beszélni nem sokat tudtunk egymással, de elmutogattam, hogy enni akarok, és sütött nekem frissen csirkét. Azt szeretem ezeken a lepukkant helyeken, hogy akármilyen koszos is a környezet, ha a kaját frissen szedik ki a forró olajból, nem nagyon aggódok, hogy valami bajom lesz tőle.
Eredetileg 100 km körül akartam volna menni, de igazából teljesen rosszul becsültem meg, hogy mikor fogok tudni ténylegesen elindulni. A hajó már késve indult, és mire megint összegyűjtöttem és felaggattam a biciklire minden csomagomat, meg beszereztem a vízumot, már volt vagy délután 2 óra. Az út első fele ennek ellenére elég jól eltelt, aztán valahol a tervezett útvonalam szerint bekanyarodtam volna egy földes útra, de kicsit még idegenkedtem tőle, hogy olyan helyen biciklizzek, ami kicsit távolabb esik a lakott területtől, és vagy nincs ember, vagy csak nagyon ritkán van, ki tudja hol fogok tudni aludni, ezért inkább a főuton maradtam. Így útba esik egy nagyobb város is, ott majd keresek valami szálláshelyet, jó lenne ágyban aludni, meg kimosni pár ruhámat. A főút egy idő után elkezdett nagyon forgalmas lenni, ennyi teherautót még életemben nem láttam. Utólag rájöttem, hogy teljesen hülye ötletn volt, hogy a városban keressek magamnak szállást, hiszen az előző városból is menekültem, mert annyira zajos volt. Közben rámsötétedet, egy jó órát biztos sötétben tekertem, és a teherautók tovabbra is folyamatosan húztak el mellettem, úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége ennek, már atkoztam magam, hogy nem a földes úton mentem inkább. És nyilván ha beértem a városba, azzal még nincs vége, mert szállást is kell keresnem. Elképzeltem, hogy valami belvárosi, utcára néző vendégházban töltöm az éjszakát, és egy percet sem tudok majd aludni a forgalomtól. Valahol még a varos szélén, egy kis földesút mellett megláttam egy táblát, hogy homestay. Lecsekkoltam Google mapsen, és valóban azon a kis földesúton kellett bemenni oda, na mondom innen egy tapodtat se megyek tovább. Még kerestem egy helyet, ahol ehetek valamit, mielőtt aludni megyek. Mivel tetőtől talpig izzadt és poros voltam, megkérdeztem, hogy van-e itt valami mosdóféle, ahol ahol kicsit lemoshatom a kezemet meg az arcom. Egy hátsó kis helyiségbe tessékeltek be, ahol egy jókora tartalyban volt a kézmosásra, mosogatásra szánt víz. Itt tehát nincs vezetékes víz. Szemétszállitas sincs, ahogy kezdett besötétedetni, rengeteg helyen láttam, hogy a házak előtt kis kupacokban ég a szemét. A vacsorához megint kaptam valami számomra ismeretlen gyümölcsöt, ez nagyon ízlett.
A szállás, amit találtam, nemcsak nyugodtabb helyen volt, de valószínűleg olcsóbb is, mint bármelyik hotel, 150.000 rúpiát kértek érte. Megkérdeztem, hogy felállíthatom-e a sátrat a kertben valamivel kevesebb pénzért, de sajnos nem volt alku. Kimostam a ruháimat, megpróbáltam beállítani a váltót a biciklin inkább kevesebb, mint több sikerrel, mert útközben már eléggé idegesített, majd aludni mentem. Kicsit később kopogtattak az ajtón, de úgy voltam vele, nem érdekel mit akarnak, kifizettem a szobát, alszom. Mivel nem hagyták abba, kinéztem, hogy megtudjam, mi ilyen fontos éjfélkor. Egy srác áll az ajtó előtt a kezében a telefonjával, Google fordítóval, és csak azt akarja megtudni, hogy minden rendben van-e. Nem igazán tudtam rájönni, hogy ezt most így komolyan gondolta-e.
Dumai-Duri: 72,7 km
