Nem Bali, nem Lombok: ez Szumátra

Mert mindegyik sziget Indonéziához tartozik, de valószínűleg sok turista számára csak Bali, esetleg Lombok neve ismerős. Érdeklődési körtől függően persze van, aki Indonézia más részeit is ismeri, a Malawi-szigetek például állítólag szörfös paradicsomnak számítanak, Szumátrát és Borneót pedig többnyire azok látogatják, akik a dzsungelek és vadon élő orángutánok iránt érdeklődnek.

De hogy én miért is látogattam el pont ide? Egész egyszerűen azért, mert passzolt az útitervembe. Eredetileg azt terveztem, hogy Malajziába repülök, majd innentől fogva többnyire csak szárazföldön, biciklivel vagy esetleg vonattal fogok közlekedni, és azokat az országokat bejárni, ahova fél éven belül ilyen módon el tudok jutni. Aztán ahogy próbáltam nagyjából felvázolni az útitervet, a térképet nézegetve elgondolkoztam rajta, hogy Szumátra szigete igen közel van Malajziához, biztos át lehet jutni hajóval, ide is lehetne tenni egy kitérőt. Interneten nem találtam a szigetről sok információt, illetve a néhány látnivaló, amiről olvastam, a sziget legkülönbözőbb pontjain vannak, egymástól minimum több száz, akár több, mint ezer kilométerre. Ha ezeket biciklin végig akarom járni, akkor csak Szumátrán hónapokat tölthetek, pedig másik országokba is el akarok menni. Másrészt esetleg több napon, vagy egy héten keresztül nem látok mást, mint pálmaültetvényt. Akarom én ezt? 

Szinte semmilyen elképzelésem nem volt arról, hogy milyen hely ez, milyenek például az emberek, és hogy fogok itt boldogulni. Végül terveztem magamnak egy rövid, kb. két hetes kört, a sziget keleti oldaláról a nyugatira, ilyen irányban a legkisebb a kiterjedése. Nyugat-Szumátra azok közé a helyek közé tartozik, amit egyik-másik utazási iroda említésre méltónak tart, a jellegzetes tradicionális épületeivel és a hegyeivel, és számomra egészen elérhető távolságban van. Csak nagyjából 2-300 km-en, vagyis pár napon keresztül lesz unalmas. Nézegettem Google Mapsen a képeket, pálmafák ameddig a szem ellát, a lakott területeken meg a szegényes házak, és az utcákon szaladgáló csirkék. Sok helyen elég sivárnak tűnt. 

Amikor Malajziában a kikötőben ki kellett pengetni a nagyjából 40 eurónak megfelelő ringgitet egy útra, még mindig szívtam a fogam, hogy kell-e ez nekem, maradhatnék Malajziában is, de utólag nem bántam meg, hogy kifizettem. Nem csak azért, mert a következő két hétben cserébe nevetségesen kevés pénzt költöttem, hanem azért is, mert tényleg egyedülálló élmény volt. Pont azért, mert ezen a részen szinte semmi turizmus nincs, tényleg úgy látom az országot, ahogy a helyiek élnek itt. Ennek ellenére nem éreztem magam különösebben elveszettnek, mert az emberek elképesztően barátságosak, kommunikatívak - még annak ellenére is, hogy nem nagyon beszélnek angolul - és vendégszeretőek. Ráadásul itt nagyon sok ember életében nem látott még fehér embert, és szabályosan látványosságnak számítottam (biciklivel meg pláne…). Egész biztos vagyok benne, hogy az itt tartózkodásom alatt rólam több kép készült, mint amennyit én csináltam más emberekről. Folyamatosan rám dudáltak, rámköszöntek, integettek, mosolyogtak. Rengetegen akartak velem fotózkodni, de volt, hogy valaki az út szélén a kezembe nyomott egy adag gyümölcsöt, és továbbállt, anélkül, hogy valamit kérdezett vagy kért volna. Olyan is volt, hogy egy étteremben nem kellett fizetnem az ebédemért, mivel ilyen messziről jöttem. Ezek azok a dolgok, amiket Google Mapsen nem lehet látni.

  A pálmaültetvényeken végigszenvedni magam tényleg viszonylag unalmas volt, másrészt érdekes is volt látni, hogy honnan jön a pálmaolaj. A sokat vitatott pálmaolaj, ami olyan sok élelmiszerben és kozmetikai termékben van, és ami miatt folyamatosan csökken az esőerdők területe. Indonézia a világ első számú exportőre, az összes exportált pálmaolaj több, mint 50 %-a innen származik. Értelemszerűen rengeteg ember megélhetését jelentik itt az olajpálmák. Máskülönben nem okozott problémát itt biciklizni, nagyon sűrűn vannak a falvak, így bárhol tudtam vízhez és főtt ételhez jutni.

Pár napig, amikor úton voltam, többnyire főtt rizst ettem csirkével, pár helyen kaptam tofut és tempeht is, illetve halat, de néhány nap után kezdett kicsit unalmassá válni a főtt rizs különböző variációkban. Viszont amikor helyiekkel voltam, sikerült kipróbálom még jópár ételt. A kempingben, ahol pár napot eltöltöttem, gyakran kaptam húsmentes dolgokat, amik nekem kimondottan ízlettek, volt például padlizsán, spenót, tojás, és egy helyi jellegzetesség, a kávélevélből, földimogyoróból és apró halakból készült saláta. Összességében szerintem nagyon sokszínű és ízletes az indonéz konyha. Vannak csípős ételek, de nem minden az, illetve a csípős szószt sokszor külön adják a hús mellé, így annyit fogyaszt belőle az ember, amennyit akar. A fő táplálék persze a rizs. A helyiek sokszor kézzel esznek - a rizst is. Az éttermekben mindenhol adnak egy kis tálkában vizet, amivel az ember evés előtt és után kezet tud mosni. És a legtöbb ételre raknak csipszet. 

Az időjárás… egyenlítői. A meleg, meg a még melegebb váltakozik, néha esik az eső, vagy felhős az ég, akkor azért kellemesebb, mint amikor tűz a nap. Én egyébként jobban viseltem, mint amire számítottam.

Nekem nem voltak elvárásaim, vagy valamiféle konkret elképzelésem Indonéziáról, és az itt tartózkodásom alatt nagyon megtetszett ez a hely. Nem bántam meg, hogy felvettem az útitervemre, sőt, azt bántam a végén, hogy ilyen rövid ideig maradtam. Én ajánlom mindenkinek, aki bírja a meleget, és a kevésbé felkapott helyek után érdeklődik.